tegyünk úgy mintha furcsa
görbén nézzünk csak a holdra
hogyha teremthetünk néhány földet
nincs meg a tűz ami lassan görget
maga előtt házat völgyet
látom a lábam lassan mossa
fehér habja a kék partoknak
elnézed ha egy hullám csobban
biztonságot érzel sorban
dőlnek álomvárak a porba
érzem a tüzed ha beljebb úszok
emészt a víz senki ott sem boldog
emlékeim – dagályt emelt – hűsíteni
próbáltak – mit sem kezelt – kioltani
de nálad a hő
mondták nézd az ott ő
ahogy sétáltunk lent a fövenyen
rengett a szél a köpenyem
csapkodott csak te nevettél
néha sírva ha értettél
néztek csak én büszke voltam
az irigyek sárga folt noha
senki arca úgy nem dalolt mint a
szemeid mikor felnevettél minta
voltam csak egy szabás
kivágtak és most a parázs
ami tőled maradt éget
a parton már csend kékje
a víznek lassan váltja vörös
én vagyok csak itt az örökös
az őrzője most minden szépnek
a remény lassan mögéd lépett
hitte hogy ő lehet az utolsó
de ha a csend kínos a szó
csak kevés jóra fogható
és így jött az éj itt sötét
hamut magas égbe visz a szél
hűvös parazsad és gyáva
emlékeim néma árja
szürke sarat hagyott hátra
mint iszapot lassan én is megyek
a remény most már hetet-
havat öszehord én nézek
(félve ugyan) a szemébe
és halk dühvel a hangomban
mondtam hogyha talomban
lenne nálad segítség
még az sem volna most elég
nem túl messzi azt hiszem
elment érted terítsen
kártyákat és sorsokat
a suttogás a mágia
mert mindig olyan hangokat
súgtál amikben játszott a szél is
de most hogy kihűlt az ég mégis
fel-felkapja egy fuvallat
a köpeny a lelkem az est alatt
hol jönnek az árnyak gyúltak
új tüzek míg mások fakultak
(a falban kicsiny csavarok lazulnak)
de most láttam megint most más
állagú a lég pár látomás
szertefutott mindenki más elment
valami készült ott a csendben
az út csak kicsit mozdult hinta
lebeg itt de távolabb mintha
felsejlenél egymáshoz halkan rohanunk
közös tüzed gyújtom némán alkotunk
egy új világot már benned szórja
álmát a hajnal a görbe holdra --
