ötpontegy

Általjárt mindenkit: a porból vétetett

Amikor megálltak, mind, mi csak létezett

Szükségből született mesterkélt valóság

Hordtuk magunkon, mint halott a kék rózsát

Velük keltünk s éltünk, valahány alkalom

Megszabták hogy kik, meg hogy kiért vagyunk

Halkan surranó sok kis fogaskerék

Korlátok közül ha szabadul a szélvész

Lelkekbe maró lüktető fémerek

Pulzáltak gúnyosan többféle ütemet

Annyit hordtunk rendbe, ami tőlünk tellett

Eleve véget ért, kiúttalan kezdet

Igazodtunk, csak hogy nagyobb terünk legyen

Míg köztünk suhant a testetlen végtelen

Minél feljebb s feljebb, többre többet váltott

Összetört sokakban annál több világot

Megbújt a napokban, arcokban, a télben

Vonalat karcolt mindegyik tenyérben

Átláttuk már régen, voltak, kik kitörtek

Menekülő ártás, rohanó természet

Sablonizált vágyak hulló torát ültük

És több is közülünk más alakot öltött

Örökké sercegő, apró homokszemek

Mindig csak előre, soha hátrafele

Csikorgó csillagok csalva hunyó fénye

Golyóktól lyuggatott házfalak rémképe

Amíg magad tetted, vetted is magadhoz

Esélyeid élted, és nem kell, hogy fogadkozz

Emlékszem még mindig, nem is volt oly rég

A nevedet hogy írtam az én nevem elé

Beléd láttam akkor, és te is értettél

Kerestük ott együtt, mi összekötött még

Az otthonoktól távol, hol fagyos volt az éj

És keselyűk rajzolták a glóriát fölénk

A szavaink ott még azt, s csak nekünk mondták el

Igaznak mit hittünk, és csak mi hittünk el

A rácsok között néha elnéztem a kezed

Sziklaszürke felhők köpték a tüzeket

Emlékszem, hogy vágytad, és vártad a színeket

És én letéptem a pirkadó égboltot is neked

Futottunk tízezer mérföldet a sárban

Annyira, mint bárki, szebb álmokra vágytam

Észak felé mentünk, a fél szívem furcsán vert

Mosolyod a halott, óriás fák fölött hevert

Meséket vágott a szíj végig, és keresztet a váll

Szavaid a régik: vagy megáld, vagy fáj

Őrült táncot jártam, az életem egy kardon

És eladtam a szárnyam, mert nem volt kit takarjon

Emlékszem, mit mondtál, repedt volt az ajkad

Ha tudtam volna, miért, de mindig letagadtad

Jutalmam kerestem, daccal nyakig sárban

És én végig tudtam, ez az, amit vártam

Diadal

Az avatott szem tovább látott

Mandarinfák között a lét

Ingatag jártam, remegett a térdem

Kezeimbe ragadt a kéj

Felkeltem a szemem nélkül

Szaglásomra szolgált a száj

Lágy tónusok jártak a kertben

Éreztem, hogy élni muszáj

Zöld felül és kerek, kivágott

Kavicsokra víz gyűlt legott

Térden-hason eléd csúsztam

Megtenni, ha nem akarod

Cukorból volt alsó ajkad

Olvadt, miközben haraptam

Szelíd-szívós ölelésünk

Kizárta a tudhatatlant

 _ _ _

Jogosult lettem a jóra

Járt nekem, mint az első tánc

Hiányzol, mert az éveket nem látom

Öregszik bennem a sok apró ránc

Fehér, pici, apró dolgok fogtak

Takarták a szemem és a szám

Nem akarták: teljes ésszel tudjam

Éjszakánként ki aki vigyáz rám

egyszer egy apró de mégoly

huncut kedvű lény szétnézett a nyár

rettentő kék egén gondolván

hogy ő biz’ most tesz valami

olyat a világ nagy kereke

attól majd kiakad

lépett kettőt hármat

jobbra balra egyet a társai úgy

hitték furcsa táncot lejtett

kacagott a nyár és a jókedv

egyre jobban dagadt futott

az erdőn és ledöntött gátakat

szürke hétfők szakadtak szivárványos

éjjé óvatos rókák a változás

szeszélyét szagolták nesztelen

léptek puha talpú népek

bontották a betont hogy

hely legyen a szépnek

 és majd megtanulják újra

tisztelni az élőt mindent mi értünk

volt vagy mit annak véltünk

hol zöld nyílt és ág hajtott

át a verőfényben törjön

belénk át egy lélekablak-résen

a manó éneke:

szakadt tisztáson baljósan pihegek

tombolnak mögöttem megannyi döglegyek

olcsó zúgásuk kis fülembe hallik

kérlek te tudd jobban szívem merre hajlik

alattam nyugalom nyuvad kínos csöndben

hátam mögött zavart szárnyak hada röppen

szemem előtt csillan pattog sok kis semmi

tudod jól szép isten szeretnék feledni

a manó dala:

székre folyt a nagy plafon

dér lebeg a paplanon

párnád alá fagy az álom

tegnap már a mát sajnálom

ideérsz, ha időd érzed

ejted mástól vett reményed

sűrű duzzadt légben ázni

magunkért a mást gyalázni

nagy nagy éhség nem csitul

haragos lég nem higul

cseppekből a fény kihull

tegyünk úgy mintha furcsa

görbén nézzünk csak a holdra

hogyha teremthetünk néhány földet

nincs meg a tűz ami lassan görget

maga előtt házat völgyet

látom a lábam lassan mossa

fehér habja a kék partoknak

elnézed ha egy hullám csobban

biztonságot érzel sorban

dőlnek álomvárak a porba

érzem a tüzed ha beljebb úszok

emészt a víz senki ott sem boldog

emlékeim – dagályt emelt – hűsíteni

próbáltak – mit sem kezelt – kioltani

de nálad a hő

mondták nézd az ott ő

ahogy sétáltunk lent a fövenyen

rengett a szél a köpenyem

csapkodott csak te nevettél

néha sírva ha értettél

néztek csak én büszke voltam

az irigyek sárga folt noha

senki arca úgy nem dalolt mint a

szemeid mikor felnevettél minta

voltam csak egy szabás

kivágtak és most a parázs

ami tőled maradt éget

a parton már csend kékje

a víznek lassan váltja vörös

én vagyok csak itt az örökös

az őrzője most minden szépnek

a remény lassan mögéd lépett

hitte hogy ő lehet az utolsó

de ha a csend kínos a szó

csak kevés jóra fogható

és így jött az éj itt sötét

hamut magas égbe visz a szél

hűvös parazsad és gyáva

emlékeim néma árja

szürke sarat hagyott hátra

mint iszapot lassan én is megyek

a remény most már hetet-

havat öszehord én nézek

(félve ugyan) a szemébe

és halk dühvel a hangomban

mondtam hogyha talomban

lenne nálad segítség

még az sem volna most elég

nem túl messzi azt hiszem

elment érted terítsen

kártyákat és sorsokat

a suttogás a mágia

mert mindig olyan hangokat

súgtál amikben játszott a szél is

de most hogy kihűlt az ég mégis

fel-felkapja egy fuvallat

a köpeny a lelkem az est alatt

hol jönnek az árnyak gyúltak

új tüzek míg mások fakultak

(a falban kicsiny csavarok lazulnak)

de most láttam megint most más

állagú a lég pár látomás

szertefutott mindenki más elment

valami készült ott a csendben

az út csak kicsit mozdult hinta

lebeg itt de távolabb mintha

felsejlenél egymáshoz halkan rohanunk

közös tüzed gyújtom némán alkotunk

egy új világot már benned szórja

álmát a hajnal a görbe holdra --

Csak egy villanást adj, nézz úgy, hogy el ne hidd

Mindenféle rendet hagyj benned szétesni

Tégy helyre magadban félő nyugalommal

Őrizd meg az arcom minden más arcokban

Pillanatot adj csak, nem kérem a kezed

Olyan jelet csupán, mit könnyedén feledsz

Akard a lángokat, vágyj a másik jobbra

Holnap már átkozhatsz: adj okot az okra

Úgy láss belém ma, hogy utána ottragadj

Ne pótolj, de kérlek: törj össze másokat

Tízezer átizzadt, becsapott álmokban

Önhibádba kötve ébredsz az árokban

Hozz belőlem elő mindent, mit nem állok

Vezessenek dobott, összetört, vad álmok

Félegész lényemet ne formáld, de hasaszd

Te legyél az erő, mi másnap összeragaszt

Javíts meg durván, de simogasd a kezem

Ne hagyd, hogy belőlünk bármi rész elvesszen

Lopja el a kelet maradék ép eszem

De ha a tűz nincs, én mi mellett melegszem?

Kis vörösbegy röptét nem ingatja vágy,

Ösztön-léte libben, és ágról ágra jár.

Vízben búvó követ sem bántja a tudat,

Vad hullám vagy örvény: neki csak víz marad.

Léptet ne mérlegelj, össze többel ne vess,

Egyszerűt boncolni, tudós: felesleges.

Életvágy ha felajz, tedd mi neked helyes.

Gyermeki léleknek több tudás végzetes.

Az élőt: tiszteld mindet, mi ősibb nálad,

Hálás légy az összes rád tűző sugárnak.

Mutassák tetteid: léted bizonyosság,

Feszítsen a cél, mint gólyát a délirány.

Öregtől a tudást ajándékként fogadd,

A megélt emlékek: ráncos tapasztalat.

Nevess azon, ki visszasír elmúlt perceket,

Élj az Időn kívül: éld csak az életet.

A szépen időzz; a homályban is láss fényt,

Sötét időkben nyújtsd másoknak a reményt.

Míg más embert rettent: téged vértez tudás

Ragyogón, mint holló csőrén a holdsugár.

Öröktől kel a Nap, s felszárad a harmat,

Része vagy, ha érzed, s teszed a dolgodat.

Egy fentebb valóktól lényegült körforgás

Az öröm itt minden: csillagfény vagy forgács.

Ha lombhullás rémít: gondolj a tavaszra,

Frissen kelt madárfütty, új éltek himnusza.

Amíg itt vagy, tudd, a tiéd minden esély,

És példára másnak mutass okot eképp.

Megül a semmi, vagy megöl a hiány

Nyakad a vállad közt, de nincs meg az irány

Mennél, de megrekedsz, tennél, de hol a hit

Belevesztél és bárcsak szólna most valaki

Nem kell, hogy kedveset vagy talán bíztatót

Egy mondat is elég: kizökkent nyugtatón

Elvesznél, de mégis fenntartod a fejed

Tudod, hogy nem szabad: szabad, de nem neked

És csak állsz, és közben szélbe lát a szemed

Könnyeidből inkább fojtott keserv pereg

Dacos álladról csüng jéggé fagyott imád

Hazug, ki azt mondja: ez sem a te hibád

Mert mit ér a nagy mű, ha készen, de nem forog

Az alkotó pihent, de valamit nem tudott

Itt hagyta: oldja meg több ész vagy hatalom

És még tőlem kérdik, jó-e az alkalom…

vagyok a jelen: kietlen, nagy fennsík

vagyok az elmúlt lélekidegenség

vagyok a por, melyet ruhádról ráz

a kéz vagyok, mi simogat vagy árt

vagyok a lét maga, merengő talány

vagyok a sűrű köd, felszállok talán

vagyok a pára, vagyok az ébredés

mikor vagy te, vagy a másik, elmégy

vagyok a kék szín, tompa mint a hó

vagyok az ártatlan, az vagyok, ami jó

vagyok egy csillag, pont elég fény

vagyok egeden, hogy a jó úton lépj

vagyok az átok, az öröm, a szó

vagyok, az, ami épít és romboló

vagyok ó-tűz, ívfényű láng

vagyok, mert tudom: így leszek talán.

Mint aki a sínek közé lesett

És kétkedőn bámul harsogó dombokat

Kattogó, barna hangya-hadsereg

És átfut fölöttük megannyi gondolat

Mint aki a színek közé esett

Kéken-zölden mászik nagy, vörös ormokra

Sárga völgyet merít pasztell óceánba

És fehérnek lát kosz-szürke gondokat

Mint aki a szívek mögé lesett

Hogy kinek vajon miért, és mennyit dobognak

Összeszorul, hogyha átjárja a meleg

És nem fest sehova hiányból foltokat

Mint aki az ívek fölé esett

És talpra eszméli egy szentebb harmónia

Érdeklődve veszít, s büszkén zuhan térdre

És bőrébe az élet tépi a rojtokat

(Elméleti síkon fekszem

Letepert egy gondolat

Ha majd lassan ébredeznék

Álmodj szemembe kedves dolgokat)

Egyedül voltam, egészen ott hátul

Neonszemeivel egyre jobban bámult

Sírtak szelei, mint megannyi sok hívság

Ködben úszó fémes, fekete lépcsőház

Amarra ha néztél, sok kacér kacsintás

Fogódzó tekintet, tegnapi méltóság

Mennél is meg nem is, istened a csendben

Galambok repültek, ha nem is szépen rendben

Kinéztem a nyúló, kéken zúgó térre

Tűnő ősz perelt egy megriadt egérrel

Amaz fázó-félősképpen iszkolt gyorsan tova

Odvas kéményekben zörömbölt a huzat

Felém emelkedett, és térdre dőltem menten

Nagy furcsa szemével szemlélte a lelkem

Nem fért belém, csupán némán kerülgetett

Érdes macskajajra el patkányhad ügetett

Sétáltam az összes járda menti párán

Szerelem folyt végig mindegyik csatornán

Üres kukát túrt fel rókaszerű éhség

Meleg helyen aludt a kutyaszerű hűség

Színes műanyagok kavargó násztánca

Egy zöld lámpa az aszfalt keményét pásztázza

A belém szakadt űrben zajongó akarás

Hajam közé ragadt egy jégcsapízű varázs

Mindenki csak maga, senki se volt rendben

Erős szempár villant, velem éppen szemben

Arca gyönyörű volt, fenséges, hatalmas:

Az éjszaka nővé vált, aztán köddé hamvadt.

korán volt még, csak pár madár zengett
rekedt hangon arról, hogy mennyi mindent
kellett adnom hiába, elveszett a hangom
eleve bukott hőst nem segít a kardom

neked is csak annyit, továbbit nem tudok
ha egészen akarsz: csak részeim kaphatod
ne elégedj mással, vágyj a másik jobbra
törjék el a karom, ha rímelnék e sorra

szüntelen nevettél, ezt igazán szerettem
széttépték mások álmaimban testem
nagyokat léptem és rántottam holnapot
mába akartam faragni a napot

miért volt mindig és van, érthetetlen kellett
érdemeim szerint sose ami illett
kaptam, és te kaptál, rendben ez nem így lesz
halottnak a csók, halottnak a jelmez

mondanék egészet, mondanék száz valót
nekem sose adtak igazán újat, jót
kaptál, én vettem, néha el, ha kérted
szépen vagy rútul, szerettelek érte