Ahogy húztam lábaim a porban, néztél
És elhitted, hogy tudod, mi a fájdalom
De élj le ötven évet hideg, rémes görcsben
És megérted miről szólt érdes, éji dalom
Hiába adtál, én még elrágni se tudtam
Se nyelni, és fájt csak látni is szándékod
Elbújtam magasan, a kartonládák között
Könnyeim takarták az átkozott hályogot
Ami régről maradt, az vitt át a mába
Illat nélkül hagyott mindegyik napom
Láttam a halált, de maradni akartam
Bíztam: te szeretsz, és selymes a homlokom
Mikor reggel vártam, odaadtam magam
A kelő Nap fénycsókja a hátamon dagadt
Hívtál és a hangod beragyogott mindent
Az összes apró nesz mögött is megmaradt
És már egy halk ízre megfeszültem, százszor
Inaim kövek, az izmaim: egy se ráng
Kegyetlen játékom, éhes játékom, de
A piros, vasas zamat űzött toronyiránt
Ködszürke bundámat gondosan fésültem
Én tiszta voltam mindig, friss, soha poros
Nyelvemre ragadt, fojtó szőrcsomóim
Büszkén nyelem, ha látom: még fontos
Mert élni akarás feszül bordáimra
Bár sebes mind a talpam, fáj, remeg, de ugrok
A tüdőm szűk lett, ha megállok, sípol
Hang ez is: imám a levegő, és ha ahhoz jutok
Nézlek, ahogy nézel, fürkészem a lelked
Gyönyörű voltam, és nekem te mindig az
És sírok, sírok, mert utolsó félelmem
Hogy a szemedben már nem vagyok ugyanaz
